Sok embernél vágta ki a biztosítékot már maga a trailer is, de én nem tartozom közéjük. Optimista, bizakodó, kritikákat előre nem olvasó, élménybefogadásra kész szemmel ültem a moziszékbe. Még csak nem is mondanám elfogulatlannak magam: én szerettem volna, ha jól sikerül a film. Már csak azért is, mert a musical az egyik szívem csücske. Sok-sok évvel ezelőtt láttam a Szegedi Szabadtéri Színpadon, még az eredeti szereposztásban. Annyira tetszett, hogy pár nap múlva ismét megnéztem. Nem tudom pontosan mi a titka a musicalnek, de már csak a film kapcsán is próbáltam megfejteni. Minden adott volt, hogy jó film legyen, de valljuk be, az most nem sikerült. A Macskák musical elvérzett a nagyvásznon, de előtte kicsit még tocsogott is benne.
A kritikák többsége téved abban, hogy a film cselekményét kifogásolja. A Macskák ugyanis T.S. Eliot megzenésített verseiből áll és egyetlen mondatban összefoglalható a története: a karmincák közül, akik szépen sorban bemutatkoznak saját dalukkal, valaki egy új életet nyerhet, akit az öreg macsakavezér választ majd ki a karmincabálon. Ennyi. A film próbálta ezt kicsit cizellálni. A fővonalat egy kidobott fehér cicára (Francesca Hayward) helyezte, aki rácsodálkozik a karmincák világára és a filmben ő köti össze a többiek bemutatkozásait. Valamint belecsempésztek egy olyan szálat is, amelyben Sam Mitsegél (Idris Elba), az alvilági macska elrabolja a versenytársait, és őket a végén ki kell szabadítani nyilván. De ez a része sem illett igazán a sztoriba. Ahogyan a gimb-gömb macskaként bohóckodó Rebel Wilson is sok volt néha. Eleve az ő bemutatkozása lett a legijesztőbb. A csótányoknak vezénylő karakter a színpadon jópofa, ahol persze, mint a katonák menetelnek a csótányoknak öltözött táncosok, de itt méretarányosan lekicsinyítve sorakozott fel több száz embercsótány, akik közül random kiragadott egy-egy áldozatot a macskaszörny és felfalta. Brr... Ezt még fokozni is tudták, amikor a patkányszínházát bemutatta, odaintve, hogy "zenés vacsora". Viszont közelebbről látszik, hogy a patkányoknak emberi gyerekfejük van. Mintha Tim Burton próbálna meg cuki Disney-mesét forgatni, és Giger lenne a látványtervező.
Az eredeti színházi darabnak van egy fantasztkus ötletessége, amikor az emberméretű tárgyakat bevonják a történetbe és van egy kedves bája, amit a macskának maszkírozott táncosok és színészek "bohóckodása" ad. Amitől úgy érzi az ember, hogy ő is szeretne cicának öltözve ugrabugrálni és énekelni velük. A film félig CGI szörnyszülöttei sajnos éppenhogy elidegenítenek, mintha egy valószerűtlen másik bolygón lennénk. Egy kicsit még a Tükörálarc című film emberarcú, félelmetes macskái is eszembe jutottak, némi Charlie és a csokigyár fílinggel keverve. Ugyanakkor vannak jelenetek, amik tetszettek. Amikor egy-egy pillanatra elfelejtettem, hogy visszataszítónak találom ezt a világot. De sajnos ezt a gyomorgörcsöt még az elején ültették belém, amikor a fehér cicát meghozta a gazdája. Igen, egy emberrel kezdődik a sztori, aki kidob egy zsákban egy másik embert, aki hozzá képest macskaméretű és ha már össze tudjuk hasonlítani, akkor bizony az emberhez képest egy torzszülött. És azt hiszem itt a gond. Ez olyan, mint a Vukban a Simabőrű. Akit nem látunk, csak a csizmája, a puskája lóg bele időnként a képbe. Mert nem vele kell azonosulnunk, mint ember, hanem a rókákkal. A Macskák musicalnél a színházban a néző elfogadja, hogy ezek jelmezek. Itt viszont hozzá vannak nőve a színészekhez, a farkuk külön életet él, a fülüket le tudják sunyítani, mint a cicák, ha megijednek. Minimum fura, ellenben nagyon creepy.
A pozitívum a zene. Mindenképp jó, hogy megtartották az eredeti zenét. Mi több, írtak hozzá az új szereplő miatt egy újat is, ez is jól sikerült. Ha valamit, a zenei albumát meg fogom hallgatni és azt máris szeretem. Nagyon jók az énekesek. Kiváló Grizabella karaktere (Jennifer Hudson), ami azért fontos, hiszen ő a drámai szál az eredeti darabban, az elhagyott kóbor cica. Aztán ott van Judi Dench, aki az öreg macsakvezért, Old Csendbelennt játssza. Megjegyzem az eredeti szerep férfira íródott. Viszont ezen simán átsiklottam, ugyanis olvastam egy tanulmányt, hogy a házimacskák alapvetően matriarchális társadalomban élnek, ha mondjuk kóbor falkába verődnek. Szóval ez még helyre is teszi a genderegyensúlyt. Ian McKellen a színházi macska, Tus szerepében is jó, ahogyan Taylor Swift is Bombalurinaként. Nagyon jót derültem, amikor felismertem James Cordent is a CGI alatt. Utóbbi az egyik kedvenc tévéműsorom, a The Late Late Show műsorvezetője, aki imád színészekkel mindenféle extrém módokon szerepelni. Ennél extrémebb pedig úgyse lesz.
Még egy magyar vonatkozású tapasztalat. Valószínűleg nem egy nézőt vesztettek el azzal, hogy kiírták: szinkronizált. Azt felejtik el odaírni, hogy alig van benne prózai szöveg. Azért a tíz mondatért kár volt szinkronizálni, hiszen a dalok természetesen eredeti nyelven, felirattal jelennek meg. Számomra kizökkentő amúgy is, hogy az angol nyelvű dal közben magyarul szól ki a szereplő, ha prózai részhez ér. A moziban hátam mögé beülő kisgyermekes család nyilván nem volt tisztában ezzel. Már az első dalnál meglepetten kiáltottak fel: ez feliratos? Teszem hozzá, nem is bírták sokáig, húsz perc után mind a négyen egyetértésben távoztak. Olyan érzésem volt, mint mikor az Otellónál azért álltak fel a nézők a moziban, mert az akkori forgalmazó okosan azt írta a klasszikus Shakespeare-dráma műfaji kategóriájához, hogy erotikus thriller... Végül is...
Szóval, összegezve, a film lehetne jó, de nem lett az. Sajnos inkább ijesztő. Azt hiszem most villámgyorsan veszek egy jegyet a színpadi változatra, hogy ezt a moziélményt minél előbb felülírhassa az emlékeimben.
emTV.hu // képeink illusztrációk
