Be kell valljam: hírfüggő vagyok. Meg tájékozódás- és információfüggő. Fentiek miatt évek óta rá vagyok tapadva a rádióra, tévére és a netre – első sorban a magukat hiteles tájékoztatást adónak vallóakra. Akad ilyen is a hazai piacon, de – adófizető állampolgárként – első sorban a köztévétől és a közrádiótól várnám el, hogy hitelesen tájékoztasson.  Nah persze,  nem a Marson élek: tisztában vagyok vele, hogy mivé változott az úgynevezett közszolgálati média az elmúltkétévben… Mégis… Minden nap figyelem, minden nap adok egy esélyt: hátha ma nem fogok hangosan káromkodni a kocsiban a reggeli rádióműsort hallgatva és nem röhögök nagyon, miközben a Híradót nézem este… Igyekszem nem a botrányokra fókuszálni: inkább a műsortartalom érdekel. Mivel szinte egész nap autóban ülök, nem tudok a neten lógni, így a rádió az első számú hírforrás.

Az elmúlt pár évben a Krónika és úgy általában a Kossuth műsorai tényleg mértékadóak voltak, korrekt módon meg lehetett tudni belőlük, mi történik az országban és azon kívül.

Egészen az elmúlthatévben a Lánchíd Rádióban szunnyadó mélymagyarok bejöveteléig. Mert akkor aztán elkezdődött a honfoglalás a közmédiában, gazdagon.  Három körben foglalták a hont, szisztematikusan irtva azokat, akikről sejtették, hogy sosem fognak elmenni egy Békemenetre és rendelkeznek két agysejtnél többel.  Helyükre jöttek a „szakemberek”. Ki tudja, honnan szivárogtak elő: néhányuk neve ugyan korábbról ismerős volt, de volt, akiét soha, senki nem hallotta ezelőtt (ha csak nem forgott ebtenyésztő vagy műanyagfröccsöntő körökben). Akik akkora „újságírók”, hogy nem csak az okoz gondot nekik, hogy olykor kérdéseket tegyenek fel, hanem hogy legalább egy elemista szintjén fogalmazni  és egyeztetni tudjanak. Ez nem csak abban az esetben bosszantó, ha nem a narancssárga a hallgató kedvenc színe. Egyszerűen idegesítő.

Aki pártszimpátia nélkül szeretné megtudni a valóságot, az simán kikéri magának, hogy a reggeli műsorba meghívott Csizmadia László kitüntetett főciviltől még véletlenül sem kérdezi meg a műsorvezető, hogy mégis mit szól Bayer Zsolt főbékemenetelőtársa szombati, vegytiszta uszító írásához? Inkább megegyeznek abban, hogy az igazi civilek jobbak, mint a kétperces álcivilek (bárki más) mindörökké, ámen.

Pedig szép szakma az újságírás, egy jó szakembernek még tán az is menne, hogy a hivatalos kormányüzenetet úgy kommunikálja, hogy a nép tényleg elhiggye. Ettől csillagászati messzeségben áll a valóság: az agyonretusált információkat mint egy nagy, szőrös gombócot  tömik a fejekbe, mindenféle nyíláson át, erőszakkal. Ettől pedig beindul a feltétlen reflex: kérem vigyázzanak, a légutak záródnak.

Nem csoda, hogy a hallgatottság csendesen elébe ment Felix Baumgartnernek és levetette magát a mélybe, hogy szabadesésben közelítsen a végzete felé. Azt már nagyon kevesen fogyasztják hittel a déli krumplileves mellé, hogy itt minden teljesen rendben van, a kerítés kolbászból, a gyorsnaszád és a gazdaság dübörög, Rogántóni pedig megüzente, hogy Eldorádóvá fogják keresztelni az országot.

Néha oda kell néznem ellenőrizni, hogy valóban a Népnemzeti Főadón áll-e a rádió keresője: olykor komoly a gyanú, hogy a Mária Rádió országos frekvenciát kapott vagy esetleg a CÖF indított egy sajátot.

Néha hallani igazán jó, értékes és értelmes riportot is a Kossuthon, próbálnám is kizárni a tudatomból, hogy ezek mind-mind régebbiek, hiszen emlékszem rá, hogy hallottam már őket. És a készítőik már nem a közrádióban dolgoznak…

Nagyon jól mondta a minap a kicenzúrázott Esterházy Péter: időutazás a múltba, amit nem akarunk még egyszer átélni.

Persze, nosztalgiával is hallgathatnám a Kossuthot, hiszen szép emlékű ifjúkoromat, a hetvenes éveket kapom vissza belőle. Terítőt is horgolhatnék a tetejére, úgy lenne igazán stílusos, csak hülyén nézne ki a kocsiban a műszerfalon.

Mindezek ellenére hallgatom. Nem másért, mint azért, mert kíváncsi vagyok az ébredés pillanatára. Amikor ezek a szakemberek rájönnek, hogy elkúrták a táblát az elágazásnál és a paradicsom helyett a semmibe vezető úton futnak.