Van olyan dolog az életedben, amit nagyon szeretnél? Nem, nem egyszerűen egy új mobilra, ékszerre, ruhára vagy ilyesmire gondolok. Valami nagy, gigantikus célra. Valamire, amiért remegsz, hogy megkaphasd. Amitől kipirul az arcod, amikor mesélsz róla és amiről a világon senki sem tudna lebeszélni. Alex Honnoldnak ilyen az El Capitan csúcs megmászása. Mászókötél nélkül. Megnéztük az Oscar-díjas dokumentumfilmet.

Emlékszem, hogy az El Capitant egyszer gyerekkoromban kikerestem a térképen. Tettem mindezt amiatt, mert James T. Kirk kapitány az ötödik Star Trek film nyitójelenetében éppen ugyanígy, vagyis szabad szólózva igyekszik meghódítani ezt a csúcsot. Spock egy antigravitációs csizma segítségével lebeg mellette és figyelmezteti, hogy a Kapitány-csúcs megmászása nem az ő nevéhez fog fűződni. S lám, Kirk le is zuhan, de szerencsére Spock az utolsó pillanatban megmenti a halálos földet éréstől. Ez a jelenet járt folyton a fejemben, amíg a Free Solo-t néztem.

Őszintén megmondom, nem sokat értek a sziklamászáshoz. Nincs is sok közöm hozzá, s lévén kiskoromtól fogva tériszonyom van, valószínűleg nem is lesz. Soha nem értettem, hogy mi késztet embereket arra, hogy nekiinduljanak egy több száz méter magas hegyoldalnak, sokszor az életüket kockáztatva, csak azért, hogy a végén kijelenthessék: megcsináltuk.

Nem értettem. Eddig.

A National Geographic támogatásával készült Free Solo úgy hiszem nem véletlenül érdemelte ki azt a dokumentumfilmes Oscar-díjat. Ráadásul az idei egyetlen magyar vonatkozású Oscarunk, ugyanis a film két készítője – Jimmy Chin és E. Chai Vasarhelyi közül az utóbbi, édesapja révén félig magyar származású. Csodálatos alkotásuk olyan szinten vezet be egy fiatal sziklamászó, Alex Honnold életébe, hogy a megnézése alatt még egy hozzám hasonló mezei néző számára is világos értelmet nyer, hogy mi hajtja ezeket az embereket.

Alex megszállott, és akkor még keveset is mondtam ezzel a jelzővel. De van benne valami magával ragadó, ahogyan azokban az emberekben, akik szenvedélyesen űznek valamit vagy rajonganak valamiért. Csillog a szeme, amikor a hegyekről mesél, mintha szabályosan szerelmes lenne beléjük. A sziklamászás hatalmas koncentrációt és nagy-nagy bizalmat igényel, amikor társakkal űzi az ember. Tudnod kell, hogy a másik megtart, hogy számíthatsz rá. Hogy az életedet adod a kezébe. Azonban Alex kedvenc válfaja a free solo, vagyis a mászókötél nélküli sziklamászás. Több sikeres teljesítménnyel a háta mögött új kiszemeltje akad. S ha elindult a vezérhangya és kitűzte a célt, már nem lehet leállni.

A film megszólaltatja az édesanyját és mesél a gyerekkoráról is, hogy hogyan lesz egy visszahúzódó, félénk fiúból egy acélos izomzatú, eltökélt, világhíres sportember. S mindeközben egy kedves, laza, fura fickó marad, akit annyira megkedvelsz az első pillanattól, hogy már-már közeli haverodnak érzed. Éppen ezért nem csodálkozol rajta, hogy a barátai, akik természetesen ugyanebből a sportágból valók, miért is rajonganak érte és miért aggódnak annak ellenére, hogy maguk is naponta kockáztatják az életüket. Ahogy halad előre a cselekmény, egyre inkább szeretnél ennek a kicsit őrült, de melegszívű társaságnak a tagja lenni. Mert hajtja őket valami. Valami, ami kevés embernek adatik meg a hétköznapi életben. Valami olyan hajtóerő, ami hegyeket képes megmozgatni. Ó, milyen szép és mennyire illik ide ez a mondás!

De hogyan küzd meg vele valaki, hogy az, ami hajtja és ami értelmet ad az életének, bármelyik pillanatban a halálát is okozhatja? Alex nem fél a haláltól, azonban nem is keresi azt. Egyszerűen az élet részeként fogja fel, ami mindenképpen bekövetkezik, ha akarjuk, ha nem. Az egyik mászótársa úgy fogalmaz, hogy aki ilyen sportot űz, az valahol már meghalt. Ami nem azt jelenti, hogy magába fordult vagy öngyilkos gondolatai vannak, pont az ellenkezőjét: megbékélt és derűs, mert tudja, hogy az élete minden egyes pillanata ajándék.

Ugyanakkor mi történik, ha a nagy célra készülve, a sok évig tartó edzések és más, kisebb csúcsok megmászása közepette, jön egy szerelem? Egy gyönyörű, mosolygós, türelmes és nagy életkedvvel megáldott lány képében, aki még el is fogadja párja különös szenvedélyét. Sőt, vele megy, segít a felkészülésben és közben persze félti. Ugyanakkor annyira szereti, hogy megérti, hogy a végső célt muszáj véghez vinnie. S itt nyerhetünk betekintést Alex mélyebb érzelmeibe is, aki bár laza, de közel állni hozzá egyáltalán nem egyszerű, hiszen nem tudja könnyen kifejezni érzéseit, állítása szerint ölelni is csak huszonhárom évesen tanult meg. Még egy agyi MRI-vizsgálattal is kimutatják, hogy sokkal nehezebben stimulálható, mint az átlag emberek. Azonban az egyik veszélyes mászása közben meggondolja magát, rájön, hogy ha nem érzi megfelelőnek, nem mindenáron kell ezt végrehajtani és visszafordul. Erre az egyik barátja, a segédrendező Chin megjegyzi:

"Azért örülök, hogy Spocknak is vannak idegei."

A film nagy erőssége a csodálatosan forgatott nagytotálok, drónos felvételek mellett, például az, amikor az Alex-szel együtt mászó, persze biztosított filmesek megfoghatóvá, közelivé teszik a emberfeletti küzdelmeit. Hogy nemcsak az óriási koncentrációt tudod leolvasni verejtékes arcáról, hanem látod, amikor három ujjal és két talpát a sziklához nyomva, acélos izomzatát megfeszítve rugaszkodik egy hasonlóan lehetetlen kis peremig a számunkra tükörsimának ható függőleges falon, mint egy igazi, élő Pókember. Izgulsz érte minden idegszáladdal, szinte érzed, hogy vele együtt lendülsz át a számára is ijesztő részeken. Ugyanakkor átélheted a felkészülése minden egyes kudarcát, sérülését, érzéseit, a környezetéhez való viszonyát, szinte a legintimebb részletekig.

Éld át ezt az óriási kalandot, mászd meg Alex Honnolddal azt a csúcsot!

Free Solo premier
március 17. vasárnap 22:00
National Geographic

emTV.hu